Ez a szemelvény a magyar nők huszadik századi történetének a munkavállaláshoz kapcsolódó fejezetéve foglalkozik. Érdemes az alábbi magyar társadalomtörténeti elemzést és néhány irodalmi szemelvényt összevetni a Ruth Tudor által szerkesztett nőtörténeti tanítási segédlettel, melyben többek között így fogalmaz: „A munka és a család világának elválasztása nagyon sok nő számára nem vált realitássá a XX.század során, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon sok nő vállalt egyre nagyobb mértékben fizetett munkát otthoni környezetben. Ezek közül kiemelkedik a gyerekfelügyelet, a háztartási munkába való besegítés, amelyek eredménye a gazdaság számára „láthatatlan marad”. Csak akkor érthetjük meg a nőkre nehezedő kettős terhet (pénzkereset valamint gondoskodás és gyermeknevelés a háztartásban), ha a nők családon belüli munkáját részletesen elemezzük. Elmondható, hogy e kettős társadalmi terhet viselő női szerepvállalás elemzése világíthat rá egyértelműen arra, hogy melyek azok a problematikus attitűdök, amelyek oly gyakran előfordulnak a női foglalkoztatással kapcsolatban. Ezek közül kiemelkedik az egyenlő munkáért egyenlő bérezés, valamint a társadalmi esélyegyenlőség kérdésköre.
A történelem liberális fejlődésére vonatkozó nézetrendszer számos európai országban táplálta azt a mítoszt, hogy a nők munkavállalási lehetőségei folyamatosan nőttek, ahogy a XX.század előre haladt. Valójában az az igazság, hogy a legtöbb preindusztriális társadalomban a nők és a férfiak egymás mellett dolgoztak és csekély volt az otthoni háztartási munka és a munkavállalás közötti különbség, az otthoni élet és a munkahelyi élet színtere szinte nem különült el egymástól. Éppen ezért nem helyes, ha a nők munkahelyi szerepvállalásában bekövetkezett változásokat a történelmi fejlődés jeleként értékeljük. Inkább azt a megközelítést tartjuk elfogadhatónak, hogy a női munkavállalás természetrajzát az iparosítás előtti és utáni történelmi korszakokkal érdemes összevetni.
Városi cselédek - ahogy a történész látja[1]:
Jellegzetesen városi foglalkozásról van szó, sőt erőteljesen fővárosi jelenség a cselédtartás korszakunkban is. Minden harmadik cseléd talált munkát magának Budapesten. S mivel szinte csak nőket alkalmaztak cselédként, a szolgálatba szerződés volt hosszú időn át a nők számára a városokban és főleg Budapesten legkönnyebben elfogadható kereső pálya. A Horthy-korban a budapesti kereső nők egynegyede, utóbb egyötöde dolgozott házicselédként, és arányukat alig múlta felül az ipari nőnépesség részesedése. A házicseléd státusnak a női foglalkoztatásban játszott nagy szerepe mellett fontos volt a városi bevándorlást generáló hatása is. A házicselédek Budapesten ugyanis szinte kizárólag, de vidéken szintúgy zömmel bevándorlókból verbuválódtak. 1930-as adatok tanúsága szerint az ország cselédségének csupán egyötöde helyezkedett el helyben (abban a helységben, ahol született), ám közel a harmada megyéjének határai között bolyongva keresett magának máshol munkát, és több mint a harmaduk (38,6 %) egyenesen más megyében kötött ki. Mindenekelőtt a Budapestre tartó cselédlányok növelték meg tetemes módon az utóbbiak számát, hiszen (1927-es adatok tükrében) a fővárosban szolgáló nőcselédek legalább háromötöde érkezett Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye határain túlról. A foglalkozás migráns jellegét növelte a cselédek erőteljes munkahelyi fluktuációja is, melynek eredményeként az egy adott évben pillanatnyilag alkalmazott cselédek számának a többszöröse is megfordult ebben a foglalkozásban. Összekötő kapocs volt tehát a házicseléd munka a vidék és a város, ezenbelül a falu és a főváros között, hiszen a cselédek az átmenetileg, legföljebb néhány évig űzött kereső munkájukat befejezve rendszerint visszatértek eredeti lak- és szülőhelyükre. S noha a Horthy-korban valamelyest meghosszabbodott a cselédek ezen átmeneti kereső elfoglaltsága, mindez nem változtatott a tényen, hogy a cselédkedés mindig is a nők fiatalkori életciklusára korlátozódott: a szülői családból való kiszakadással indult valamikor a 15-20. életév határai között (1930-ban a házicselédség egyharmada volt 20 évesnél fiatalabb) és a férjhez menetellel (20-30. életév között) zárult. Ezért is olyan ritka a nőcselédek között a feleség: 85 %-uk volt hajadon és mindössze 6 %-uk élt házasságban 1930-ban.
Édes Anna- „mintacseléd” a magyar irodalmi arcképcsarnokban„Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakcímét. Édes Anna cselédkönyvét íróasztalom fiókjában őrzöm.” (Kosztolányi Dezső) Édes Anna cselédlány.
Igénytelen, becsületes és munkaszerető. A nagybátyja - Ficsor házmester
- szinte rákényszeríti, hogy az ő háziurához szegődjön. Az új helyen
Vizy Kornél miniszteri tanácsoséknál sok munka van és szigor. De nem a
tennivalók riasztják Annát, hanem a légkör. Mindazonáltal marad. Anna
tragédiája az, hogy a benne élő paraszti alázat miatt nem mer önálló
lépéseket tenni saját élete alakítására. Vizyné unokaöccse - Patikárius
János - elcsábítja a lányt, majd otthagyja. Utóbb egy özvegy kéményseprő
jelentkezik kérőként s Anna tán hajlana is, asszonya azonban visszatartja
ideális cselédjét. *** Kosztolányi Dezső, mint költő él leginkább a köztudatban, pedig termékeny publicista és kitűnő regényíró volt. Művei - köztük az Édes Anna – mind cselekményük, mind lélektani vonatkozásuk miatt, film-, illetve színpadi változatban is magával ragadóak. |
A kereső nőcselédek száma Budapesten |
|
1910 |
67922 |
1920 |
50895 |
1930 |
61632 |
1941 |
58853 |
Forrás: Gyáni Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség, Budapest, 1983, p. 24
A cseléd foglalkozás, ennek megfelelően, határozottan szocializációs funkciót teljesített: olyan rétegek küldték nagy előszeretettel lányaikat a városokba és kivált Budapestre az úri-középosztályi háztartásokba szolgálni, akik maguk is rászorultak gyermekeik keresményére, akik képtelenek voltak kiállítani a lányok férjhez menéséhez elengedhetetlen stafírungot, és akik szívesen átengedték a lányaik felnőtt életre való felkészítését másoknak, idegeneknek (ezért is oly magas a fővárosi cselédek között az árvák, félárvák száma a húszas években). Az így átlagosan megkereshető havi 30-40 pengő jó részét a cseléd félretehette a stafírung megvásárlására, hiszen szállásra és önmaga élelmezésére külön nem kellett költenie, azt természetbeni juttatásként megkapta. De nemcsak ilyen kifejezetten instrumentális célnak, hanem annak is kitűnően megfelelt a cselédszolgálat, hogy a nő megfelelőképpen felkészüljön a majdani családi szerepére, melyet feleségként, anyaként és háziasszonyként foglal majd el. Az úri háztartásban eltöltött idő egyrészt megtanította a cselédet a hagyományos női szakszerűséggel járó teendők ellátására, s egyúttal lelkileg is felkészítette a patriarchális családi közösségben majdan betöltendő szerepére. Ezért külön is kezeskedett, hogy a cselédet egy korszakunkban végig érvényben lévő, 1876-ban alkotott törvény (XIII. tc.) értelmében a munkavállalót gazdájától függő személyként határozta meg. Ezzel a cseléd, beszegődése pillanatától, a házi fegyelmi jog hatálya alá került, és munkaadója a saját ellenőrzése alá vonta alkalmazottja minden életmegnyilvánulását. A házi fegyelmi jog körében a fizikai fenyítés is megengedett szankcionálási eszköznek számított. A cseléd, persze, csupán a munkaviszony időtartamára érvényes eme szoros személyes alárendeltségi helyzete folytán a munkavállaló mint önálló jogalany kifelé is megszűnt létezni, és állapotát tekintve olyanná vált, mint akit gyámság alá helyeztek.
Márai Sándor: Szegények kincseAz új cseléd néhány hete
lakik az odúban, melyet a háziak lakóhelyéül jelöltek ki, a konyha szomszédságában.
Az odú térfogata két négyzetméter: összehajtható vaságy fér el itt, semmi
más. Az ajtóba vert szögekre akasztotta fel a cseléd néhány rongyát, retyerutyáját.
|
A polgári elvek szerint módfelett anakronisztikus, a személyi autonómia nyilvánvaló csorbításával járó cseléd foglalkoztatás alig lanyhuló vonzerejét elsősorban annak köszönheti, hogy a Horthy-korban is szinte kimeríthetetlenek voltak az intézmény utánpótlását biztosító társadalmi források. A fővárosi nőcselédségről 1927-ben készült részletes statisztikai felvétel tanúsága szerint a cselédek apáinak valamivel több, mint a fele tartozott a mezőgazdasági népességhez és egyötöde dolgozott az iparban. Státusokat tekintve ugyanakkor a proletárszármazásúak domináltak (a cselédség fele), viszont minden negyedik cseléd apja volt önálló kispolgári egzisztencia. A fővárosban a húszas években a legtöbb cseléd, tehát a földnélküli agrárszegénység soraiból került ki, de az apák között nem ritkák a kisbirtokosok és a kisiparosok képviselői sem. Hasonló a helyzet a vidéki városok cselédségét tekintve is, bár esetükben közvetlenebbül hatott az agrár-meghatározottság.
A cselédszolgálat alapvetően szakképzetlen munka, ami azonban nem zárja ki a réteg belső tagoltságát. Részben a cselédtartó középosztály Horthy-kori deklasszálódásából is fakadt, hogy ezidőtájt a mindenes cselédek képezték a foglakozási réteg túlnyomó többségét: a fővárosban a húszas évek végén közel háromötödük volt mindenes, 13 %-ot tettek ki a szakácsnők, és egytizedük állt szobalányokból. A cselédbérben is megnyilvánuló iménti hierarchia csúcsán állt a kisszámú képzett alkalmazott (nevelőnők, házvezetőnők), ám népesebb (férfiakat is felölelő) személyzetet akkoriban már egyedül csak a nagypolgári háztartások engedhettek meg maguknak. Az átlagos középosztálybeli, elsőrendűen az értelmiségi (orvos, ügyvéd), másodrendűen a köztisztviselői háztartásokban alkalmazott egyedüli cseléd, a mindenes élete jottányit sem változott a századforduló éveihez képest. A teljes idejét gazdáinak szentelő (mindenes) cseléd átlagos munkanapjáról szól a következő beszámoló. „Reggel 6 órára kelek. A gyerekek iskolába járnak, a reggelijüket 7 órára el kell készíteni. Az úr fél 9 órakor reggelizik, a nagyságos asszony 11 órakor, az ágyban. Háromszor kell reggelit főzni takarítás közben. Az ebédet 2 órára készítem el. Mosogatás, konyha rendbehozatala következik és még alig végzem el, már uzsonnát kell készíteni, aztán vacsorát. Ha közben véletlenül marad valami idő, akkor kimosást kell csinálni és vasalni.” A vacsora elkészítése is gyakran órákat emészt fel, mivel a gyerekeknek már nyolc órára, a „nagyságos asszony és az úr” részére viszont akár órákkal később kell a vacsorát tálalni. (Gyáni Gábor 1986, 98). S a mindennapoknak ezt az egyhangú monotóniáját csupán kéthetente szakította meg a vasárnapi néhány órás kimenő.
A cselédség közvetlenül nem tagozódott be a városok (a főváros) proletariátusába, hanem a maga elszigetelt, középosztály belterjes világába zárt különös életét élte. A gyakori munkahely-változtatás és a folytonos ki-bevándorlás ugyanakkor fokozottan kiszolgáltatottá is tette ezt a fiatal nőnépességet, amely így bő forrását adta mindenféle devianciának (öngyilkosság, prostitúció). A cseléd-munkaerőpiac szervezése terén és az alkalmazottak fölötti általános valláserkölcsi gondoskodás céljából a Horthy-korban különösen nagy aktivitást fejtettek ki a katolikus felekezeti egyesületek (pl.: Katholikus Háziasszonyok Országos Szövetsége), amelyek helyközvetítéssel éppúgy foglalkoztak, mint átmeneti cselédszállók működtetésével. Az élethossziglan a foglalkozás körében maradók (arányuk nem több a cselédség egytizedénél) ugyanakkor, mint vagyontalan szegények ugyancsak, rászorultak közjótékonyság oltalmazására (remélték, hogy szegényházba utalják őket).
Kapcsolható szempontok, kérdések
[1] Gyáni Gábor-Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Osiris, 2003