Számos európai történelem tanterv, amelyet a középiskolai oktatás alkalmaz, tematikus megközelítést tükröz.[1] A tematikus megközelítést az alábbi megfontolások indokolják a történelemoktatásban:
E megközelítés erőssége továbbá, hogy dinamikusan kezeli a történelmi folyamatokat, többek között azokat a tényezőket, amelyek hosszútávon meghatározó fejlődési pályákat jelentenek. E megközelítés elsősorban mélységet és kevésbé átfogó horizontális áttekintést kínál a múltról. E módszer bírálói, ugyanakkor gyakran rámutatnak arra, hogy ennek alkalmazása nem mutatja be megfelelően egy-egy korszak valamennyi számottevő sajátosságát és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a diákok történelemszemlélete töredékessé, atomizálttá válik. Nagyon sok függ attól, hogy a tanár hogyan tudja a történeti forrásokat úgy rendezni és ezek alapján úgy elemezni a múltat diákjaival, hogy ez az atomizált történelmi szemlélet ne alakulhasson ki a diákok gondolkodásában.
A XX. század történetének tematikus elemzése és tanulmányozása négy területen is kiválóan előmozdítja a történeti gondolkodás kialakulását és megszilárdulását a tanulókban. Először is, a kiemelt történeti témakörökre koncentrált tárgyalásmód abban segíti a diákokat, hogy felismerjék és tudatosítsák azokat a történeti fejlődési trendeket, amelyek Európa különböző történeti régióiban egy-egy adott időpontban, illetve a XX. század folyamatában megragadhatók. A történetileg tematizált témakörök felkészítik a diákokat arra, hogy a história ne csak elbeszélő narratív jellegű, hanem analitikus, komparatív gondolati műveletekre építő intellektuális folyamattá válhasson.
Másodszor: a tematizált történelemtanítás, kiemelt történeti témakörök elemzése gyakran fontos eszmetörténeti fogalmak értelmezéséhez segít bennünket egy megadott történelmi korszakon belül. Biztosak vagyunk abban, hogy a század történetének megragadása lehetetlen a nagyobb XX. századot jellemző ideológiák, mint amilyenek a szocializmus, a kommunizmus, a szabad piaci kapitalizmusra épülő liberalizmus értelmezése nélkül. Ugyanakkor alapvető eszmetörténeti vonulatok húzódnak meg a XX. század különböző politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődési tendenciái mozgatórugói mögött. Ilyen többek között a népek önrendelkezésére vonatkozó eszmetörténeti és politikatörténeti gondolat végigvonulása az egész XX. század folyamán. Ez az alapelv kifejezést nyert a békeszerződésekben a meghatározó hatalmak külpolitikájában, a Népszövetség, valamint az ENSZ megalapításában egyaránt. Ugyanakkor az a gondolat, hogy a nemzetek elidegeníthetetlen joga az önrendelkezés, Európában és világszerte az egyik legmeghatározóbb konfliktusforrás is. A századot alakító eszmék közül kiemelkedik a modernizáció, a politikai és gazdasági együttműködés elve, az állami gondoskodásba vetett hit és az erre épülő társadalomfilozófia. Az a meggyőződés, hogy léteznek olyan egyetemes emberi jogok, amelyeket a nemzetközi jog által védeni kell és ha szükséges, garantálni is kötelező nemzetközi beavatkozás révén. Ehhez a körhöz tartozik a haladásba, fejlődésbe, technológiai forradalomba vetett hit hatása a XX. század történetére és a sort még hosszan folytathatnánk.
Harmadszor: a tematikus történetszemlélet, mint ahogy ezt egy dél-európai történész nem régiben megfogalmazta: „értelmezési keretet, egységet ad a történeti korszakoknak.”[2] Ezzel a kijelentéssel és megközelítéssel sok alkalommal találkozik a történelemtanár különböző módszertani kiadványokban, korábbi történeti korszakokkal kapcsolatban. Amikor királyokról, uralkodókról, európai háborúkról, dinasztikus hatalmi harcról tanítunk, európai kollégáinkkal együtt automatikusan felvetjük a „feudalizmus”, a „reneszánsz”, a „reformáció”, a „felvilágosodás” vagy éppen „a forradalmak korának” kérdéskörét. Ezek egy-egy időszak lényegét kívánják megragadni. A XX. század hatalmas történeti megrázkódtatások, változáshullámok korszakát jelenti, így azok számára, akik történelemtankönyveket illetve tankönyveket készítenek, ezeket szerkesztik, a század szinte automatikusan felbomlik rövid korszakokra, amelyek fontos események köré csoportosíthatók, rendezhetők. Ugyanakkor érezhető, hogy a XX. századot önálló történeti korszakká rendező tanulmányok olyan történeti témakörök megragadását alkalmazzák, amelyek elsősorban a változás, a bizonytalanság, az átmeneti történeti struktúrák történeti jelenségére fókuszálnak, kiemelve azt a sebességet, a gyorsuló idő dimenziójában, amely a tradicionális európai történeti struktúrákat eltűntette vagy zárójelbe tette.
Végül, a tematizált történelemszemlélet ráirányítja a diákok figyelmét azokra a mozgatórugókra, amelyek a század története mögött húzódnak meg. Ezek felfedezése olyan készség, amelynek elsajátítása sokkal nehezebb a kifejezett kronologikus, narratív történelemszemlélet alkalmazása esetén.
A fenti megfontolásoknak természetesen hatása van arra, hogy hogyan javasoljuk strukturálni a XX. századra vonatkozó történelemórákat és tanulási tevékenységeket. Kiemelten fontosnak tartjuk azt, hogy a diákok lehetőséget kapjanak az alábbi tevékenységekre:
Példaként vehetjük a XX. század történetére és a közelmúlt időszakára a nacionalizmust mint önálló témakört. A XX. század utolsó negyedében a nacionalizmus és az ehhez a fogalomhoz kapcsolódó nemzeti identitásfogalom világszerte számos formában került újra a figyelem középpontjába.
Először is azért, mert nyilvánvaló, hogy Nyugat-Európa különböző régióiban, egyfajta kulturális reneszánsznak, a nemzeti identitásra épülő társadalmi, politikai és kulturális újjászületésnek lehetünk tanúi, amely többek között a nyelvi, zenei, irodalmi tradíciók, a kulturális örökség fokozott támogatásában tükröződik és az erre épülő politikai és kulturális mozgalmak megerősítésében, azokban a kisebb népcsoportokban, nemzetekben, amelyeket a nagy nemzetállamok, például Franciaország, Spanyolország, az Egyesült Királyság és Olaszország a korábbi történeti időszakokban integrált politikailag saját államszervezetébe. A legtöbb esetben a kulturális mozgalmak politikai mozgalmak születéséhez vezettek bizonyos szintű politikai autonómia és önrendelkezés reményében. Léteznek példák arra, amikor a politikai mozgalmak pluralista jellegűek, s a teljes politikai ideológiai paletta keresztmetszetét tükrözik. Arra is látunk példát a XX. század végén, hogy kifejezetten nemzeti pártok jönnek létre, mint amilyenek a Wales-i vagy a Skót Nemzeti Párt. Ezek a pártok és politikai csoportosulások elsősorban nem az etnikai elvű nacionalizmust képviselik, hanem olyan nemzeti polgári mozgalmat indítottak, amelynek polgárság-fogalma egy újonnan függetlenné váló államszervezeten belül elsősorban nem genetikai vagy leszármazási alapon, hanem a jelenlegi területi elhelyezkedés, az együttélés tapasztalatára épít, elismerve azt a sajátos történeti körülményt is, hogy ezek a nemzetek etnikailag, nyelvileg és vallásilag rendkívül kevertek és sokszínűek. A politikai, kulturális mozgalmak hatással voltak azokra a közvetlen és radikális politikai akciókra építő szervezetekre is, mint amilyenek a baszk ETA vagy az észak-ír IRA, amelyek erőszakos politikai akciósorozatra építik politikai stratégiáikat.
Másodszor: a nacionalizmus jelensége abban is megragadhatóvá vált a XX. század végén, hogy nacionalista és neo-nacionalista szerveződések, politikai pártok jöttek létre számos nyugat-európai országban, például Ausztriában, Belgiumban, Franciaországban, Németországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban. Ezek a politikai pártok sok esetben rasszista és idegengyűlölő attitűdökre kívánnak hatni, többek között a bevándorló a vendégmunkások, politikai menekültek vagy a korábbi gyarmatok területéről beérkező polgártársaikkal szemben.
Harmadszor: megfigyelhető a XX. század utolsó harmadában, hogy az Észak-Afrikában és a Közel-Keleten fekvő korábbi európai gyarmatokban egy többszörös identitással rendelkező lakosság él, amelynek politikai vezetői ismétlődően az etnikai alapú nacionalizmusra, szekularizációra vagy az iszlámra, a pán-arabizmusra vagy a pán-afrikanizmusra építve kívánják választóikat mobilizálni, adott esetben az európai identitás és az európai politikai mozgalmak ellenében.
A kései XX. századi nacionalizmus negyedik megnyilvánulási formája a legtöbb poszt-kommunista közép- és kelet-európai országban érhető tetten. A nyugat-európai megfigyelőnek e korszakban gyakran feltűnik, hogy a nacionalizmus fogalma, amely a XX. században a nyugat-európai társadalmi és politikai változásokra hatott, nem könnyen ad automatikusan kezelhető értelmezési keretet a komplex és rendkívül összetett etnikai és politikai struktúra vizsgálatára Kelet-Európában, egy olyan régióban, ahol a nacionalizmusnak kölcsönösen antagonisztikus politikai definíciói versenyeznek azonos területek fölötti befolyásért, új nemzeti és politikai identitások legitimációjáért.
Amennyiben az iskolai történelemtanítás egyik kiemelt célja az, hogy a fiatalok megérthessék a jelent, akkor erős érv szól amellett, hogy a késő XX. századi európai nacionalizmusokat be kell építeni a történelem tantervekbe és ezek tárgyalását be kell vinni a történelemórákra. Figyelembe kell ugyanakkor venni, hogy az alábbi tényezőket alaposan értelmezni kell diákjainkkal:
Egy-egy kései XX. századi történeti esemény részletes leírása, például Tito 1981-es halálának körülményei és az utána következő jugoszláv történeti események soron követése szükséges, de nem elégséges muníció ahhoz, hogy megértsük mi történt történelmi léptékben. Az elemzéshez nem elég a történeti narratíva, a körülmények leírása, a nacionalizmus fogalma kiegészülve a forradalom, a demokrácia, a gazdasági fejlődés fogalmi apparátusával, erőteljes elemzési eszközül szolgálhatnak. Ezek azok a fogalmi keretek, amelyek segítenek diákjaink számára releváns információk felkutatásában és a történeti források rendszerezésében. Ugyanakkor elvezetnek olyan általános történeti megállapítások megfogalmazásához is, amelyek egyben az általánosításokban rejlő korlátok határait is körvonalazzák. Ehhez azonban egyfajta összehasonlító szemléletre van szükségünk. A komparatív történetszemlélet egyformán fontos időbeli vagy térbeli, azaz horizontális vagy vertikális történeti dimenzióban.
Európa-szerte és kiemelten a nyugat-európai régióban, a nacionalizmusról alkotott fogalmat nagyon erősen befolyásolja a fasizmus, a nemzeti szocializmus történeti élménye és az ezekhez vezető, a két világháború közötti történelem tapasztalata és ennek elemzése. Ezek a fogalmak természetesen hasznosak lehetnek például az etnikai konfliktusok vagy az ú.n. etnikai tisztogatás jelenkortörténeti elemzésében, ugyanakkor a fasizmusra vagy a nemzetiszocializmusra való hivatkozás nem ad kellő magyarázatot számos kelet-európai nacionalista jellegű politikai mozgalom vagy eseménysor megragadására.
A komparatív megközelítés annak ellenére sikeresen használható, hogy Európa-szerte nagy teherként nehezedik a tanárok vállára a szigorú időkorlát és az adatgazdag lexikai tudásátadás követelménye egy-egy, többé-kevésbé szigorúan rendezett kronologikus áttekintésben. A történelemtanárnak tájékozottnak kell lenni az európai és világtörténet teljes spektrumáról ahhoz, hogy adott történeti események és fejlődési trendek összehasonlító elemzését levezethesse.
Ugyancsak hasznos és termékeny tanulási forma a XX. század vonatkozásában, amikor a diákok önmaguk végeznek történeti összehasonlításokat. A nacionalizmus példájánál maradva, biztosak vagyunk abban, hogy a diákok történeti tanulmányaik során a jelenség számos különböző formájával találkoznak. Az 1. táblázatban rövid áttekintés található azokról a különböző nacionalizmus-típusokról, amelyekkel az európai történelemkönyvekben és történelem-tantervekben középiskolai oktatásban találkozhatunk.
1. táblázat: a nacionalista mozgalmak típusai 1800-2000 között A XVIII. és XIX. század fordulóján Anglia, Franciaország, Hollandia és az Egyesült Államok nemzetállamaiban a nemzeti identitás mint politikai kérdéskör a polgárok és az állam közötti ütközetek egyik legfontosabb témakörévé vált. Az 1848-as forradalmi felkelések hulláma, amely átsöpört Nyugat-, és Közép-Európán és kiemelten a Habsburg Monarchia területén, a liberális nacionalista nemzeti mozgalmakban az értelmiségi elit kiemelten fontos szerepet játszott. A nemzetegyesítő nacionalizmusok a nemzetállamok új típusának létrehozásához vezettek, például Olaszország és Németország esetében. Massimo d’ Azeglio az újonnan összeülő olasz parlamentben így ragadta meg az új nemzetállamok létrejötte utáni korszak fő kihívását: „létrehoztuk Olaszországot, most hozzuk létre az olaszokat is”.1 A nyelvi standardizáció, a nacionalista ikonográfia és nemzeti szimbólumrendszer megszületése, ezek nemzeti identitássá való ötvözése a közoktatásban, alapvető jellemvonásai a XIX- XX. század fordulójának nemzetállam-történetének Európában. Azok a nacionalista mozgalmak, amelyek az I. Világháború végén rövid idő alatt bontakoztak ki összeomlasztva a közép-, és kelet-európai birodalmakat, alapvetően hozzájárultak a békerendezéshez, alapjául szolgáltak az orosz forradalomnak és számos új nemzetállam kialakulásának. A fasizmus és a nemzeti szocializmus Olaszországban és Németországban történetileg együtt járt számos autokrata, nacionalista mozgalom és politikai rezsim kialakulásával Európa-szerte a két világháború közötti időszakban. A 20-as, 30-as években, majd később az 1945 és a 60-as évek között, a korábbi európai gyarmatokon megfigyelhető az a fajta önfelszabadító nacionalizmus, amely szintén meghatározza a XX. század karakterét. A Nyugat-Európában megfigyelhető, hogy a XX. század utolsó negyedében erőteljesen előtérbe kerülő neo-nacionalista mozgalmak, elsősorban nagyobb politikai autonómiát követelnek az önálló állammal nem rendelkező nemzetek és kulturális nyelvi kisebbségek számára. A szélső-jobboldali nacionalista pártok késő XX. századi megjelenése azokra a félelmekre, frusztrációkra és növekvő társadalmi elégedetlenségre épít az európai választópolgárok körében, akikre elsősorban hat a gazdasági recesszió, a jóléti állam válsága, valamint a növekvő ellenszenv a bevándorlók társadalmi csoportjaival szemben. A közép-, és kelet-európai nacionalista mozgalmak megjelenése a poszt-kommunista államokban, szintén figyelemre méltó jelenség a XX. század végén. |
Nem tételezhetjük fel, hogy diákjaink valamennyi, a fentiekben bemutatott nacionalizmus-típust folyamatosan össze tudják vetni egymással. Történelemtanárként segítenünk kell őket abban, hogy önmaguk jussanak el olyan kérdések megfogalmazásához és válaszkereséshez, amelyek tanulmányaik során összehasonlító elemzéseket eredményez. Például érdemes a diákokat megkérni arra, hogy olvassák újra történelemkönyveikben a nacionalizmus korábbi megnyilvánulásait nemzeti és európai történeti anyagrészekben, akár egyéni, akár csoportos munkában egy-egy korszak lezárásakor.
Amennyiben a nacionalizmus a kiemelt témaköre és általános fogalmi kerete a történész, a történelemtanár vagy a diák munkájának a XX. század tanulmányozása kapcsán az alábbi kérdéseket többek között érdemes felvetni:
Egy másik nagyon gyümölcsöző elemzési lehetősége a XX. század történetének, ha a nacionalizmus változó értelmezési kereteit hasonlítjuk egymáshoz, mégpedig hosszabb időintervallumot figyelembe véve. Korábban arra hívtuk fel a figyelmet, hogy érdemes átfogó történelemszemléletet kialakítani a diákok gondolkodásában a XX. századra vonatkozóan és ebben az összefüggésben leírtuk, hogy egy-egy történelmi szakasz vagy éppen a tananyagban a század végére érve érdemes kiemelni a legfőbb történeti változást előidéző mozgatórugókat. Most arra hívjuk fel a figyelmet, hogy minél hosszabb időskálán végezzük ezt a tevékenységet, annál valószínűbb, hogy átfogó elemzésünket olyan kiemelt történeti témakörök köré csoportosíthatjuk, mint amilyenek a nacionalizmus, demokrácia, gazdasági fejlődés, politikai kooperáció, technológiai és tudományos fejlődés.
A fentiekben bemutatott és felvillantott megfontolások a nacionalizmus mint történelmi jelenség kapcsán érvényesnek tűnnek a népességmozgások kérdéskörére vonatkoztatva is. Először is: a közelmúlt történeti fejleményei kapcsán megfigyelhető, hogy elsősorban Kelet-Európában jelentős migrációs hullám indult el és a legtöbb európai országban a bevándorlás, mint politikai kérdéskör kiemelt fontosságot nyert. Másodszor: megfigyelhető, hogy az európai történelemtankönyvekben és tantervekben az európai népességmozgások XX. századi történetére vonatkozó fejezetek inkább illusztratív jellegűek, elsősorban diszkréten kezelt háttérbe szorított jelenségként figyelhetjük meg őket. Nem mondható el, hogy az európai népességmozgások, a migrációs hatások a XX. század meghatározó történeti jelenségeként szerepelnek az európai történelemtanításban. Ugyanakkor ez a jelenség hallatlanul tanulságos a diákok számára, hiszen ebben a kontextusban ragadható meg többek között, hogy földrajzilag honnan, hová, milyen okokból, milyen dinamikával hömpölygött a népességvándorlás. Ez számos politika-, társadalom-, és gazdaságtörténeti aspektusra és jellemzőre hívja fel a diákok figyelmét. Bár igaz az, hogy több XX. századi migrációs hullám esetenként regionális kontextusban is vizsgálható.
Ilyenek például: az 1890-1917 közötti emigrációs hullámok a cári Oroszországból vagy Kelet-Európa más részeiből Nyugat-Európába, az Egyesült Államokba vagy a 90-es évek balkáni háborúit követő kivándorlási hullámok. Az európai népességmozgások és a migrációs hullámok kétségtelenül átfogó és több évtizedre meghatározó jelentősséggel bírnak Európa társadalmi, politikai és gazdasági fejlődésére a század egészében. Nagyon fontosnak tartjuk, hogy az európai történelemtanításban adjunk lehetőséget a diákoknak arra, hogy a kivándorlási hullámok hosszútávú hatásait vizsgálják meg a legkülönbözőbb XX. századi történeti kontextusokban és a legkülönbözőbb történeti régiókban.
A népességmozgások történeti vizsgálatának és történelmi elemzésének egyik legfontosabb terepe az lehet, ha diákjainkkal megvizsgáljuk az egyes országok társadalomtörténetében végbement belső migrációs hullámokat, például a vidékről a városokba irányuló népességmozgások történetét. A városiasodás minden XX. századi európai társadalom alapvetően meghatározó jelensége. E folyamat hatása a családi életre, a munkavállalás gyakorlatára, a politikára, a környezetszennyezésre, az európai történeti fejlődés centrumának és perifériáinak átrendeződésére alapvetően meghatározó. Ez a kérdéskör a közelmúlt és a jelen európai fejlődésének élő szövetébe enged bepillantást. Ez a történeti jelenség sokkal jobban megragadható számukra, mint egy 60 évvel ezelőtt kitört nemzetközi konfliktus vagy egy 40 évvel ezelőtt aláírt nemzetközi szerződés pontjai. Ha egyetértünk abban, hogy a XX. századi történelmet érdemes tematikusan átgondoltatni diákjainkkal, akkor a migráció és népességmozgások kétség kívül kiemelt fontossággal bírnak. Annak érdekében, hogy az ú.n. „hullámok” fogalma értelmezhető legyen a diákok számára, a XX. századra jellemző migrációs típusokkal érdemes őket megismertetni. Ezek közül kiemelkednek a következők:
A diákoknak értelmezniük kell tudni, hogy e népességmozgások különböző típusai eltérő mozgatórugókra és történeti körülményekre vezethetők vissza, ugyanakkor különböző politikai, társadalmi és gazdasági következményekkel jártak és járnak napjainkban is. Azt az eljárást és pedagógiai megközelítést ajánljuk a történelemtanárok figyelmébe, amely felvázoltatja a diákokkal a század legfontosabb népességmozgásait, elemezteti velük a különböző társadalmi, politikai és gazdasági következményeket európai szinten, valamint a diák hazájában, közvetlen régiójában vagy éppen lakóhelyén. Erre a megközelítésre és pedagógiai logikára a következő, 2. számú táblázat ad példát:
2. táblázat: a gazdasági indíttatású népességmozgások dinamikája a XX. századi Európában A túlnépesedés és a szegénység elsősorban a mezőgazdasági jellegű területeken arra kényszeríti az embereket, hogy városi régiók felé vagy más országokba helyezzék át lakóhelyüket. II Egy-egy európai történeti régió vagy állam gazdasági növekedése munkaerőhiányt hoz létre és ez vonzza a bevándorlást vagy az áttelepülést. II A munkavállalás reménye és egy jobb életminőségbe vetett remény ötvözve a gazdaságilag fejlettebb régiók és államok hivatalos migrációt ösztönző politikai tevékenységével vonzza a bevándorlókat és az áttelepülőket. II E népességvándorlás hullámai mindaddig növekednek, amíg a munkaerőhiány meg nem szűnik. II Azok az országok és régiók, amelyek korábban gazdasági bevándorlókat és áttelepülőket vonzottak, bevándorlási kvótákat, illetve más megszorításokat vezettek be. Megjegyzendő, hogy gazdasági recesszió idején a bevándorlók gyakran szembesülnek azzal a váddal, hogy ők az okai a munkanélküliségnek és a gazdasági nehézségeknek. |
Ahogy már korábban is jeleztük ebben a fejezetben, a kiemelhető történeti témakörök között sokat lehet kifejezetten absztrakt komplex módon és szárazon tálalni a diákok számára. A népességvándorlásokra vonatkozó történelemtanítás például nagyon könnyen korlátozódhat pusztán statisztikai táblázatok, sok-sok nyilat és ábrát összezsúfoló térképek bemutatására.
Ennek elkerüléséhez nagyon fontos, hogy a diákok e jelenség emberi dimenzióját vegyék elsődlegesen figyelembe. Ez az alábbi témakörök felvetését jelentheti például:
A fentiekben felvázolt tanítási és tanulási tevékenységi formák emberi léptékkel ruházzák fel a népességmozgások témakörét, humanizálják a gyakran, csupán statisztikai adatsorokkal leírt komplex eseménysorokat. Ezek az eszközök a diákok számára olyan elsődleges és másodlagos történeti forrástípusokat is felvillantanak, amelyeket „tesztelhetnek” bármely túlzott általánosítással szemben.
Vannak olyan történeti témakörök, amelyeket elsődlegesen diakronikusan, tehát hosszabb időtávot figyelembe véve lehet elsődlegesen tanulmányozni. Erre jó példa a XX. század történetének tudomány-technikai fejlődéstörténete. A „hullámok” metaforája ebben az esetben is nagyon érzékletesen megvilágítja a különböző történeti trendek dinamikáját. Egy-egy adott technikai felfedezés természetesen nagyon eltérhet jellegében, de az általa előidézett fejlődési minta sok szempontból összehasonlítható. Ennek dinamikája az alábbiakban írható le például:
Ennek a témakörnek az itt vázolt dinamikus modellje számos következménnyel jár arra, hogy hogyan lehet ezeket tanítani középiskolában. Először is: a tudományos technikai fejlődés témaköre nagyon nehezen illeszthető a történelemtanterv merev, alapvetően a politikatörténet alapján tagolt kronológiai rendjébe, amely elsősorban ún. történeti korszakok köré csoportosítható. Nem sokat nyerünk azáltal, ha a tudományos-technikai fejlődés tárgyalását azért kezdjük 1901-ben, mert akkor kezdődött a XX. század.
Másodszor: nagyon fontos a változás fogalmát önmagában is elemeznünk. Mennyiben lehet egy-egy tudomány- és technikatörténeti fordulópontot forradalminak vagy fokozatos evolúciós jelentőségűnek nevezni? Számos olyan történelemtankönyv létezik, amely a XX. századot olyan korszaknak tűnteti fel, amely tudományos-technikai forradalmat hozott az egyszerű kortársak életébe. Az ezt alátámasztó történeti források köre hihetetlenül változatos. Ide tartozik a várható élettartamról szóló statisztikai adatok halmaza, a kontinentális és interkontinentális közlekedési, telekommunikációs űrkutatási eredmények listája stb.
Harmadszor: a technikai civilizációs változások soha nem történnek vákuumban. Ezeknek mindig van társadalmi és gazdasági következménye, ugyanakkor a technológiai tudományos újítások csak megfelelő oktatási, munkaszervezési, urbanizációs, szociális környezetben nyerhetik el történeti jelentőségüket. Ennek megfelelően, a technikatörténet csupán akkor értelmezhető, ha politikai, gazdasági és társadalmi kontextusba helyezzük el.
Epilógus
E fejezetnek nem az volt a célja, hogy olyan átfogó témaköröket javasoljon, amelyek minden körülmények között minden középiskolai történelemkönyvbe, vagy történelemtantervbe feltétlenül feldolgozásra kerüljenek. Ugyanakkor mindenképpen fontosnak tartjuk, hogy a történelem európai dimenziója nyerjen elismerést minden európai történelem tantervben, attól függetlenül, hogy egy-egy adott kurzus elsősorban nemzeti történelemre vagy világtörténeti modulokra épülnek. A hangsúly azon van, hogy a tematikus történelemszemlélet megjelenjen a mindennapi történelemtanulási és értelmezési folyamatban. A következő fejezetek ehhez kapcsolódóan mutatnak be sajátos módszertani megoldásokat és pedagógiai megközelítési eljárásokat.
[1] Ez a fejezet támaszkodik a szerző egy korábbi tanulmányára: The European content of the school history curriculum, Council of Europe, Strasbourg, 1995
[2] Ludmilla Jordanova, History in practice, Arnold, London, 2000, p. 134